Számos, a  zenei életben ismert muzsikus beszámol a tizenéves korában átélt élményről, a lemezről, a zenekarról, a dalról, amit véletlenül hallott, egy életre megváltoztatva benne valamit, egy szent küldetéstudatnak engedelmeskedve tudta, mint afféle megannyi popzenei Julianus barát, hogy merre visz az útjuk s mi a cél.  Nos, abban a kegyben, vagy átokban részesültem, hogy nekem több ilyen is adatott. Ezek a tarkóncsapós élmények ráadásul más korokban alkotó, különböző stílusú, közegű zenekarokhoz, előadókhoz kötődnek. Felejthetetlen hatással volt rám a Hobo Blues Band és Mozart, a Muzsikás (ifj. Csoórival, Sebestyén Mártával) ugyanúgy, mint a Vágtázó Halottkémek, vagy Simon and Garfunkel, az Európa Kiadó és Cseh Tamás vagy a barokk muzsika.  
 
Hogyan is indultam el az én popzenei Magna Hungariám felé...
 
Tizenéves gyermekként, 1989-ban a nagykátai Grund Rock Fesztiválon első helyezést értünk el első és félig sem komolyan gondolt zenekarommal, a Cs.4.B.-vel, mely a blues, a rock és a folk és különböző alternatív és – későbbiekben - progresszív műfajokat sajátosan ötvözve zenésítette saját magunk által írt és ismert költők verseit.
 1991-ben megismételtük sikereinket ugyanezen a zenei fórumon. 1995-ben egy sikeres Székelyföldi koncert-körúton vettünk részt, 1999-ben különdíjat kaptunk a mezőtúri Rolling-Rock Fesztiválon, ahol a legjobb hangszeres zenész díját is megkaptam, bár az egész kérdéses, mert az értékelő lapokra az egyik zsűri tag azt írta, hogy: „ilyen nincs”…
Rendszeresen felléptünk az akkor még működő Fekete Lyukban, a Fiatal Művészek Klubjában, a PeCsában, a Piaf Presszóban, véletlenül Deák Bill Blues Band előtt, valami irgalmatlan nagyszínpadon, több ezer ember előtt, no és a jászberényi Törpe Büfében és megszámlálhatatlan más blues kocsmában, az ország egész területén, de főleg Nagykátán, Jászberényben és Budapesten, játszva – saját dalok mellett - az igen tekintélyes klasszikus blues-rock repertoárt is.  Mindenek origója és okozója, ez a gyerekzenekarból lett  Cs.4.B., ez az együttes jobb volt, mint egy konzi: a hangszerhez, színpadhoz, zenéhez, szöveghez kapcsolódó viszonyom itt kezdett kialakulni, itt szocializálódtam zenésszé, a mai napig merítek ezekből az időkből. Minden későbbi munkámat megelőlegeztem, zenei gondolatomat elkezdtem ebben a bandában. Itt fejlesztettük improvizációs készségünket, hallásunkat - anélkül, hogy ezt tudtuk volna - játszottunk bluest, ami hatalmas iskola, feldolgoztunk verseket, népi dallamokat.
 
1994-ben meghívást kaptam egy rendkívül bátor produkcióba, ahol elsős “zeneakadámisták” először Magyarországon, teljesen élőben előadták az István a király című rockoperát - az esztergomi Várszínházban és Budapesten játszottuk sikerrel. Itt találkoztam először képzett muzsikusokkal, próbák után zeneelméleti kérdésekkel zaklattam őket.
Ezzel párhuzamosan közeledni kezdtem az akusztikus és az autentikus előadásmódok felé. Egyre gyakrabban cseréltem az elektromos gitárt balkáni és török hangszerekre: tamburabrácsa (gitárszerű délszláv hangszer), koboz (népi lant), saz baglama (hosszúnyakú török lant). 1995-ben Debrecenbe költöztem és beléptem a moldvai népzenét játszó Rekettyés együttesbe, majd meghívást kaptam az Ort-iki Bábszínházba, melynek zenésze és “társ-zenei rendezője” voltam 1999-ig. Velük bejártam az egész országot, és fél Európát sokat látva, tanulva. Mivel a bábszínház középkori, török kori és népi ihletettségű darabokat játszott, figyelmem a török és a balkáni zene felé fordult. Minden formációból kilépve 1999 és 2000 elején önálló műsorral koncerteztem, mely pengetős hangszereken mutatta be a magyar zene török kapcsolatait. Megfordultam az ír alapú folk zenét játszó Eclectica zenekarban is.
 
Felkerestek az Arasinda együttesből, mely kimondottan a török zene széles skálán való interpretálásával foglalkozott. Velük rendszeresen léptem fel a Fonóban, a Millenáris Parkban, a Darshan Udvarban, a Balkán Hangja Fesztiválon, az Afrika Fesztiválon, lemezünk is megjelent 2002-ben, A szerelem bora címmel. Közben barátaimmal megalakítottam a Móc-árt nevű román népzenét játszó zenekart, kikkel a sívó magyarokból álló Cerbul de Aur néptáncegyüttest kísértük és önálló műsorokat is adtunk a Fonóban, a Rácz kertben, a Szigeten és egy válogatás lemezen is muzsikáltunk. Az ígéretes banda öt tagja négy különböző megyében lakott, így sajna hamar elvérzett. Rövid ideig, de annál tartalmasabban működtem közre a - csillogó tehetségű Gáspár Kálmán vezette - Kálmánia nevű balkáni cigány zenét játszó, cimbalom-központú zenekarban, csupa nagy múltú, muzsikus cigány famíliákból származó, első osztályú zenészekkel, kiket máig mestereimnek tartok.
Sokat muzsikáltam velük a legkülönfélébb pesti klubokban.
 
Muzsikáltam autentikus magyar vonós zenét Miskolcon a Garadna Zenekarban, Szinvavölgyi Néptáncműhelyt kísérő csapatában, itt már későbbi fő hangszeremen a nagybőgőn játszottam,  sokat tanulva, merítve a magyar vonós népzene végtelen világából. A zenekar prímása és vezetője (mint ahogy a Móc-ártnak is) a - tragikusan, fiatalon elhunyt - Árvai Gabriella volt, hogy a pengető mellé a vonót is kézbe vettem, az neki köszönhető, amit tudok bőgőn, brácsán és hegedűn, jobbára tőle tanultam, vele gyűrtem-gyakoroltam. Az ő kimagasló stílusérzéke és szerencsés pozíciója a képzett és az autodidakta zenészek között, lévén tulajdonképpen klasszikus zenészként képzett, népzenészként autodidakta volt, mindez azt eredményezte, hogy nagyszerűen rögtönzött és díszített, közös metszetében mozogva az ösztönösségnek és a tudatosságnak, ami rendkívül ritka muzsikusok körében.  (A vonó új, másfajta zenei kifejezési lehetőségeket nyitott meg előttem. Lenyűgözött a hosszú, változtatható dinamikájú hang, a csúsztatott és a lassan vibrált hang, mindazok a technikák, amiket típusosan vonóval lehet életrehívni. A pengetett hang legfőbb jellemzője, hogy a megpengetés pillanatában a leghangosabb, de a hangképzést követően gyorsan halkul.) Az acélvárosi székhelyű Garadna, monopol helyezetű népi bandája volt B.A.Z. megyének, falunapok, szüreti bálok, rendezvények, koreográfia kísérések zömét mi teljesítettük, eljutottunk számos néptánc versenyére az országnak, még Görögországban is voltunk egy fesztiválon, 2005-ben arany minősítést értünk el a Néptánc és Népi Zenei Együttesek Országos Minősítésén.
 
Mindezek mellett 2003-ban megkerestem a Misztrál együttest és "közöltem" velük, hogy én vagyok a nagybőgősük, csak ezt eddig nem tudták... Dolgoztunk, muzsikáltunk, felléptünk külföldön és belföldön számos helyen. Verséneklés a műfaj megnevezése, amivel foglalkoztunk. A Misztrál zenéjében ötvöződik a hagyományos és a modern, így belefért minden ebbe a hatalmas gyomorba, amit addig igyekeztem megfőzni: blues, régizene, török zene, pop-rock, sántítós erdélyi vonós muzsika. A sikerek sem maradtak el, 2005-ben besöpörtük a Bartók Béla díjat, 2007-ben kaptunk egy Balassi Bálint emlékérmet, 2010-ben Fiatalok a Polgári Magyarországért díj, 2012-ben a Magyar Művészetért díj tulajdonosai lettünk.
 
Azután a Misztráltól is elbúcsúzva 2014-ben alapítottam meg fiatal tehetségekből álló zenekaromat Hoppál Mihály Band néven...